minden éjjelen
ölelkező rímeken
billegek bill bill
csak lenni
MAGunktól értetődni
MAGunkból érlelődni
isten - is te én - te is én vagyok
látlak.olyan, de olyan szép vagy.az éjjel fényei közt sejlesz fel, lágyan.közémkerülsz hogy láthassam arcomat.itt vagy.nem érintesz.rámborulsz érzéseid takarójával melegíted reszkető lelkemet.
adagio lassan képzeletem tükröd felé vezet mélységes könnyű madárlelkű tükröd és érzem ahogy megint átlüktet rajtam örömöd és bánatod elönt termésed és minden magod erőd omló nyíló husod kertjeid s bennük szent gyümölcseid harapom hagyom hadd csepegjen tisztító esőtüzed éhes érfalamon s egy pillanatom nyíló bimbód között egybeérlel égi s földi termésekkel minden robbanó sejttel boldog létezéssel
nyakig telt bennem a kád
vérvörös vállamon szád
buborékká robbantottalak
mellem felett messze fújtalak
öröklétekre tépkedett napok
köztük arannyal himzett
melleid aranya ragyog
csak egy nap nélküled.kívül van a szenvedély - bennünk valami meleg.köldököm a kerek - a holdat bámulja veled.csak egy nap - tapadóéhesfülek.tévéhangyákat figyelgetek.pörög a búgócsiga így is.spirálon csepereg a méz is.összegyűjtött arcodat agyamban ismételgetem.átmeneti állapot.mikor nem vagy velem kötött pulóverem a szerelem.színes ruháimba csavarom magam aztán ellopom a napot.
nyíló – záró comb és hónalj tolta ki magából az egót hogy beteljesedjen a beteljesedhetetlen hogy keresztre feszítsen a tudat mutatom neked az utat a te dolgod hogy odaképzeld magad halálodat vagy magod olyan mélyre viszlek amennyire hagyod
mikor hajózunk ki végre a vizekre ahol nincsen méterenként kérdőjel biggyesztve nincs teremtés csak vannak és élnek a dolgok és tudod anélkül is hogy mondanám neked lehet tudom én is nincs vitorlánk sem árbócunk mert tudja a szél is ahol nem látjuk haldoklásunk még mielőtt szülünk meztelen hasunkkal egymásba feszülünk
milyen könnyű most meghalni
nem mondani hogy ' én vagyok'
vér folyik, áramlik bennem, nem is tudom hova menjek, honnan vagyok, az otthon szárnycsapásai is kielégítenek, ilyen hajnalban mindig világítanak a házak, a szabadság angyalai is megítélnek. mennyit beszél a szél, honnan van ez az áramlás, áradás, a hegyek felől jön talán, mindig elárvult a testem, folyik át belém a hajnal, újabb kövek ragyognak a nyárban, kövek.
négyezerhuszonhatezerötszázkilvenvenháromszáz karakter.
milyen az, amikor nincsen félelem, és az oldalak száma végtelen
üveges tekintettel néz rám, mintha jelentenék neki valamit az üres árok csurog alá halkan, úgy hiányoltam az ébredést.
nem mondtad, nem mondtad, hiányoltam a szürkeséget, az üres árok és figyelmeztetések. pedig ott voltam reggel, kitöröltem az emlékeket, fénylő szemed, minden a szövegben történt meg, minden.
tudod hogy semmi sem vicces és minden édes meg keserű meg süti a nap ragyogja méhig az arcom hogy ez már sosem lesz ilyen csak még ilyenebb szerelmeim egyetleneim Te mindenem ilyen értelemben csak énekelek nektek rólatok amíg ti boroztok s csuklotok nagyokat de már nem mondunk dolgokat csak rövidülünk és egyre dúsulunk de sosem búsulunk mi eggyek egyetlenek egyenlőtlen naplementés hajnali pírek piroskák meg fehérek megmentetek az édes haláltól
Szeretném nagyjából látni, ki olvas mostanában.Ezért arra kérek mindenkit aki erre téved, és nem ragaszkodik anonimitásához,ossza meg velem ittlétét.Köszönöm.
én nem tudom milyen szirupot csepegtettek belém azok akik most megtagadnak de hálás vagyok nekik - csurig
itt nincs véleményük - nem számolnak - nem mértékkel szeretnek
itt minden szervük s érzékeik akkorára tágul hogy aki bebámul gyönyörűen egy helyben repülhet hazáig -
orgazmusharapás -
gyere be és hasadj hasaddal adj
csak amennyire élni szeretsz
úgy ismeri ereim huzalait
fellizítja mellkasom vulkánjait
apró katonákat küld velem délre
hogy begyűjtsük napjaink magjait
és föl-le szántsuk testén a földeket
minden támadása tengerek apadása
és a dagály ahogy
lélegzetünk fennakad az időn
mozdulatlan boldog üvöltésben
és van az a pillanat apály és dagály közt -amikor így marad
vizem fázom
hozom viszem
veszem tüzem
eléd teszem
neked te sem
szenes szemem
belém nekem
földes kezem
napsugárral
lespriccelem
mered velem
gyökértelen
megnéztem - ott voltál
értettem - továbbértettem
akartam magunkat
van olyan sírás - amit csak azért illetünk evvel a szóval, mert megnevezhetetlen
valójában keverd össze a meghalást és születést, rajzolj a közepébe egy vörös, izzó magot, és akkorát üvölts bele, hogy a saját zsigereiden keresztül örökre egybelüktess velem - még mindig ezt érzem
olyanok vagyunk egymásnak mint csatornák - oda - vissza felváltva áramolunk
te körbeöleled a méhemet - én egyszerre tágítalak ki és feszítek köréd védőhálót - de test - vérem - nem lehetünk biztonságban, mostmár sohasem
