már megszoktam, hogy átcsorognak rajtam a fények, én vagyok a csatorna ága. úgy zuhannak át, mintha nem lenne semmi sem valóságos. nem gyújtok gyertyát, egy képcsarnokban élek, mégse tudom elfeledni. nyílván az üres árok, csorog alá, csorog az üres árok, lezuhannak a fények, a távolságok. arctalanok bennem a szavak, a reggelek is, nekik mindig van szárnyuk. nincsenek bennem a kövek, nyilván a nap alatt is lehet fogyatkozni, arctalanul süt szemembe a tévedés, nem létezik a hosszúra nyúló éjszakákban sem a kivilágítás. elélvezni, aztán beleélvezni több, mint írni, ismételgette. felkúrni, kikúrni, izzadt nyarakon csak téged kúrni, akkor is, amikor a csöpögő félelem bennem otthonra lel, több mint írni. nincsen meg a nyár.
0 szösszenet:
Post a Comment