Nem kellenek szavak ahhoz, hogy sikoltson. Nem kell száj ahhoz, hogy beszéljen. Aki fél, elvárja, hogy üldözzék.Túl nehéz megváltozni. Az értelem nélküli test látványa most is arra késztet, hogy értelmet adjak a létezésnek. A Hang megszabadít, azt mondja, álljak fel a porból, keressek magamnak én is célt, értelmet, hitet. Nem tudom, mi ad célt, értelmet, hitet.
Minden jót. - mondja a Hang. Szeretném hinni.Megnézem a batyut, tele van széppel és jóval. A Hang integet, azt suttogja, találkozunk még. Ahogy a szél fodrozza a füvet, olyan, mint a tenger hulláma. Emlékszem a tengerre, emlékszem arra, aki nézi.
Ma kinyitottam a Kaput, az őserő úgy áradt ki rajta, akár a fájdalom. A gyermek megszületett. A gyermekek mindig megszületnek, a kívánságok valóra válnak, az elme testté merevedik, hogy mozgást teremtsen. Nem kellenek szavak ahhoz, hogy sikoltsak.
mikor a mag keresztül ment a testemen, akkor éreztem meg.először nem tudtam, csak láttam a hajnalokat ahogy vérükbe haltak és vörös folyammal csurogtak tovább az izmaimon.akkor már beengedtem testembe a magot a nappal együtt.kicsit égetett, de nem bántam hogy fáj.szerettem hogy olyan forró, mint mikor gyerekkoromban combomra csöpögött a meleg tejbegríz.elöntött az édes tej szaga.lehet hogy a mag közepében tej van, finom sűrű anyatej, vagy vonzalmaid teje.folyt át a mag a testemen, közben jöttek képek, kinőttek bokrok, beleduzzadt gyökerük földembe és engem egyre jobban elszédített az utazás.beleömlöttem világoskék csészékbe, amikben tengerek voltak és cukorszigetek.kimásztam partokra és addig vetkőztettem magam, hogy csak áttetsző bőröm alatt a mag öltöztetett.nézték ahogy csurog bennem.csurog bennem a mag.
lerajzolom vaginámat, amikor szülök vagy pisilek, a szemeimet, amikor sírok, kezeimet, amikor melleimet ölelem, amikor nyelvemet saját számba dugdosom
fejemet kicsire, vaginámat nagyra festem, megrajzolom a májamat, a beleimet, a tüdőmet, amivel a szabadságot szívom magamba, agyamat, vérereim rendszerét, idegeim hálóját, bőröm pórusait, halló- és látósejtjeimet, a végbélnyílásom, a mellbimbóm, mirigyeimet, egész testi létezésemet
a melleimet amikor szoptatok, és körülveszi őket a tejszag, a sárga lebegést, mikor nem vagy velem, a táguló barlangokat - olyankor bennük visszhangzik hiányod - szakadozó árnyékát formáidnak és nyakadnak, ahogy távolodnak, az ősi vizeket, amikben úszkálok, az ősmagokat, amikkel testemet etetem
rajzolok nedvdús öleléseket, bordáim között a szorongásokat, csípőmön a szorongatásokat
lerajzolok mindent, amit nem adsz , így láthatom mit adtál
szétfeszítem csípőm alatt a csontokat - így könnyebben kifér majd a gyerek, és én is kényelmesebben mozoghatok. megtisztítom az utat a kiszakadó gyolcsszerű anyagoktól, kötszerektől és a romboló sejtektől.napfénnyel folyatom át melegen bélelt csatornáimat, esővel megspriccelem növényeimet
beleénekelek járataimba.
elénekelem, hogyan juthatsz oda.
a testem találkozott a lelkemmel, és összefonódott vele.a fény számolatlanul dőlt át a kezemen, az arcomon és a halántékomon.
sokáig kell a föld alatt menned.furcsa lesz és zsúfolt,tömény zajok és fények.úgy mennek el melletted, mintha ott sem lennél.ha találkozik szemükkel a szemed, fordítsd el a fejed, temesd el agyad üregében a pillanatképet, megörökítve a ténfergő arcokat, amint belepottyannak az ürességbe
nevettem és könnyeztem, bele a világba.olyan volt, akár egy begyakorolt tánc, egy begyakorolt szerelem.akartam nagyon.testemben a határok csak elsuhannak , átmenetiek, a formákkal együtt.úton vannak, soha oda nem érve.több irányban elágazóak, sem nem lineárisok vagy párhuzamosok.
egy cseppet félek.de van, hogy egy cseppet sem.hosszú utazás, el melled cseppjeitől.de még hallom tested zengését, látom a sötétvörös, eres alagutakat, hallom a csobogást, vad vízeséseidet.és átfonom derekad a forró tűzhely felett
Subscribe to:
Posts (Atom)