Bittermoon - ecstasy of existence

Majd felhőket láttok majd réseket rajtuk majd fényeket mely azokon átjut fent lebegtek és nem jöttök vissza már akkor egyedül lesztek de repülhettek most sokan vagytok de nem repültök csak álltok a földön és nem merültök semmiben el igazán majd fellélegeztek ha jön a hajnal egy sok csendből szült búskomor dallal elindultok messze-messze a Tündérdomb felé és ott ültök majd egy felhő ölében hátradőltök lomhán kövéren és elérkeztek arra a helyre hova csak az álmok vihetnek el.

ha a szobaajtó nyitva van, és látom apát ülni benn, a gép előtt, akkor itthon van apa, odamegyek hozzá - a szobaajtó csukva, nem látom apát, pedig tudom, hogy ott van, mert hallom, zúg a gép benn, ilyenkor nincs itthon apa, nem megyek oda hozzá - kinyithatnám az ajtót, és akkor újra itthon lenne apa, de ha kinyitom, egy kicsit mindig úgy néz rám, mintha nagyon messze volna

akkor
egyedül
lesztek
de
repülhettek
most
sokan
vagytok
de
nem
repültök
csak
álltok
a
földön
és
nem
merültök
semmiben
el
igazán

- Gyerek vagy - mondja ő. - Gyerek vagyok, és egyszerűen átsétálok az
álmok között - nem tudom, hogy ez az ő kettő vagy egy - nem foglalkozok
ezzel, mert én egyszer csak felszaladok egy álom falára - ő beszél
hozzám, én hallgatom. - Gyerek vagy - és úgy viselkedsz, mint egy gyerek - Ha alig emlékszem valamire, amit mondott, de mindent el akarok felejteni
magamról is, akkor átbújok két álom között egy hasadékon - ott találkozok
egy gyerekkel, aki elmondja, hogy ki vagyok,
én elfelejtem, ő átbújik két álom között.
/Császi Ádám

ezegynaonjókishely:))

ezt a linket ajánlom a figyelmetekbe :

családfa

mi lett volna -
mi lenne -
mi lesz ha -
olyan mintha -
attól hogy olyan mintha -
már olyan is -
ha pedig olyan -
akkor van -
ha nincs útja -
majd tör magának -
megszüli magát a világnak -

így utólag biggyesztem hozzá - Máté barátom első benyomása : anya és lánya
nekem meg sem fordult tudatosan a fejemben - pedig adja magát ez az értelmezés is
köszi M.

olykor nincs angyalibb és ártatlanabb trágárságodnál

talán a szemed csillaga

mikor belém fúrod

Frida, the person and her art, defy easy definition. Rather, they lend themselves to ambiguous description. Often volatile and obsessive, Frida was alternately hopeful and despairing. She loved dancing and crowds and flirtation and seduction – and was often miserably lonely, begging friends and lovers to visit, not to "forget" her. She had a ferocious and often black sense of humor, as well as a sharp command of wit and metaphor. She took great pride in keeping a home for Diego and loved fussing over him, cooking for him and bathing him. She delighted in pets – mischievous spider monkeys and dogs – and adored children, who she treated as equals. She loved nonsense, gossip and dirty jokes. She abhorred pretension. She treated servants like family and students like esteemed colleagues. Frida Kahlo embodied alegría, – a lust for life. She valued honesty, especially to self. She once wrote to a former lover (who allegedly had jilted her because of her physical infirmities), "you deserve the best, the very best, because you are one of the few people in this lousy world who are honest to themselves, and that is the only thing that really counts." When Frida Kahlo died at the age of 47 on July 13, 1954, she left paintings, each of which corresponds to her evolving persona, as well as a collection of effusive letters to lovers and friends, and colorfully candid journal entries. All are irrefutable evidence that her life was nothing less than a quest to be honest to herself – 1910 birthday and all.