tükörképemben ébredtem.mandalákat láttam, lefelé, a tenger felé menet.mandala arcú emberek jöttek szemben.mandala alakúak voltak a kicsi mediterrán házak.mandalák borították lábam alatt az aszfaltot, ezeken könnyedén gördültem.találtam egy mandala formájú padot is. ide lepakoltam.végignéztem a mandala illatú tengeren.és belehajlottam.
néztem azt a nőt, aki egyszer belémhajolt.tudta hova kell nyúlnia, hogy elérjen.én is tudtam, nem is kérdeztük egymást.néztem a monitorról visszaverődő arcát.tegnap harisnyában szaladgált előttem, az ágyamra huppant.elcsuklott a hangom. tudtam hogy most nincsenek köztünk tiltott zónák, és ettől megijedtem.de inkább attól féltem, meddig tart.a tiltottzónanélküliségkétnőközött.amit aztán felemészt a fél-elem.
amit most átcsurgatunk egymásba, azt visszük csak tovább.ezerszer és gyönyörűen megfogalmazhatom utána ezt a csodát - marad az a párpillanat.még meg sem írom neked, hogy jácint az illatod.
ahogy szoptatok - visszavisz a szavak előtti időkbe
ahogy a melleidhez érek - visszavisz a szavak előtti időkbe
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
0 szösszenet:
Post a Comment