este tüzet raknak kint az erdő szélén -
egyre közelebb megyünk -
ahogy fogom a kezed érzem hogy lesz egyre forróbb a lehelleted -
még hetek vannak hátra és napok amíg veled vagyok -
hátad vonalára rajzolgatok minden este -
mintha örökre lehetne -
ha örökre egymásból ennénk és innánk -
vagy ha csak beköltözhetnék a szemedbe -
vagy ha csak tudnád -
hogy így vagy szeretve
azt álmodtam hogy repülök veled -
nincs idő nincsenek percek -
csak kikötők vannak -
táncok és énekek -
tábortüzek és fészkek -
először egy kis faház, aztán egy rozoga csónak valahol a tengeren -
nincsenek - senkik -
csak idegenek - közöttük szabadok és szaladok -
te tárt karokkal vársz -
érted a lényeget -
tudod a miérteket - még mielőtt megkérdezed -
ismersz - ismer a husod, ismernek a gondolataid -
a mosolyaid és a szemed -
s bár örökbe majd sosem fogadsz, legtisztább termőföldem te vagy
lassan lemállik rólam minden lehellet
bőröm pőre - pőre bőrrel futkosok
nincsenek már betűk - nincs á
nincs az m
nincs az ó
néma szádat falom
túl a zárt, törtfehér falon
mint mikor világra dobtak
szaladok feléd
aztán kaszabollak
késekkel és elnyűtt fogkefékkel
te egyszeri egyetlen megváltás
A Szerelmes Dalnak az irracionális, az abszurd, a zavartság, a melankólia, a megszállottság, az őrület világából kell születnie, mert a Szerelmes Dal maga a szerelem zaja, és a szerelem, természetesen, az őrültség egy formája. Legyen szó Isten iránti szeretetről vagy romantikus, erotikus szerelemről, mindez a racionálistól való elfordulás iránti vágyunk megnyilvánulása, hogy úgy mondjam, búcsú az érzékeinktől. a Szerelmes Dal mindenekelőtt azért jön létre, hogy kitöltse, a nyelv révén, a köztünk és Isten között beállt csendet, hogy csökkentse az ideiglenes és az isteni közötti távolságot.
.....................
.......................
........................
................................
........................................
...
...........
.......
.
.
morzsák
magom magunkban
magod magomban
marom magamban
marad magunkban
magod magomban
marom magamban
marad magunkban
dél van
testem mint a katlan
belémszorult - mozdulatlan
dalom falom
falam töröm
csupasz öröm
nehéz kövön
megnéztem - ott voltál
értettem - továbbértettem
akartam magunkat
van olyan sírás - amit csak azért illetünk evvel a szóval, mert megnevezhetetlen
valójában keverd össze a meghalást és születést,
rajzolj a közepébe egy vörös, izzó magot, és
akkorát üvölts bele, hogy a saját zsigereiden keresztül
örökre egybelüktess velem -
még mindig ezt érzem
olyanok vagyunk egymásnak mint csatornák -
oda - vissza felváltva áramolunk
te körbeöleled a méhemet -
én egyszerre tágítalak ki és feszítek köréd védőhálót -
de test - vérem - nem lehetünk biztonságban, mostmár sohasem
döbbenetesen hideg vérrel
és józanul mondhatom :
az érzelmeim irányítanak és semmi más - tudom
s mirigyemet is- az agyalapit -meg minden sejteket
bendőmet, tenyeremet
és kihányt majd újrafalt hányásaimat
ezek termesztették -
s nélkülem vagy velem együtt ették
téglákat építettek bőröm alá és jeleket
s most maguk ellen kiabálnak hangos
fogdmegeket
Világos éjre
vágyak fénytelensége
sötét nappal vár.
Rád gondolok most
hajlik a búza szára
csak lelkem fáradt.
Mindenekfelett
nézek fel, s kérdem miért
nem értek semmit.
Napomnak vége
békés nyugalom
magamtakarózom be.
Elfojtott sírás
kihűlt testem elvágyik.
A tükör nevet.
Szemem csukódik
közel a hajnali fény
Nem látok reményt.
Ki álmot lát
könnyedén szelet kerget
kicsiny vitorlás.
Ruhám köröttünk
álmom ölelem benned.
Holnapra feledsz.
Sír a szél is, mely
az ablakréseken átszökött szobámba.
Hajnalom újraeljön, virágot nem hoz.
Magamba nyílok.
Liliomba hullkönnyem szelíd éjszakán.
Mintha itt lennél.
Könnyelmű szavak.
Vágyváram ködben épült.
S oly hosszú az út...
A nap ontja már sugarait, hevesen
lüktet a testem.
Sárgából vörös.
Újra várok rád.
Rügyfakadó nap.Már nem látom.
Csak sóhaj.Elmúlt válaszok.
Szemed nem látom
csak a sötétség sóhajt.
Tóba fúl a vágy.Simogató szó.
Újra gyermekek lettünk.Mesés játékok.
Leülök ajtóm elé, s várom a jövőt.
Lassul az idő.Nincs már idő itt.
A szél elfújta nevem.Ki keresi meg?
Réten suhanószéljátéka a ködnek.
Emléked nézem.
Üvölts, borzold a hajam.
Bennem él a nap.
Télidő közelg.Sárral kenlek be,hogy ne ismerjelek fel.
Messze ébredek.Bor és feledés,hát elfordítom arcom.Mit várhatnék mást.
egy ideig most nem látlak majd.talán kicsit megnyugszom - vagy éppen ellenkezőleg .
nem tudom.mindenesetre valamiféle gyászhoz hasonló amit érzek.
két nyamvadt hét miatt.azért ez vicces.szeretlek.
olyan jó volt akkor ott veled abban a pillanatban egymásba csavarodva lassan lélekfacsarodva nézni azt a valamit a semmiből amit építettünk hirtelen vadul összehajtogatni enyémtied gondolatainkat aztán megfürdeni egymásban fényesen és
számolni visszaszámolni napokat heteket féligmajszolt almákat a konyhaasztalon hajszálakat reggel fürdőszobából kikecmeregve közös kádból habos homlokkal itthagytad a forgalmid.
Én sem volnék, ha nem volnál
Ha Te hozzám nem hajolnál
Te sem volnál, ha nem volnék
Ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol Te
Só vagy az én kenyerembe
Mosoly vagy a bajuszomon
Könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred köt a vérem
Szeretõm vagy és testvérem
Köt a vérem, köt a véred
Szeretõd vagyok s testvéred.
Szellõm vagy ki megsimogatsz
Viharom ki szerteszaggatsz
Szellõd vagyok, ki simogat
Viharod, ki szétszaggatlak.
Subscribe to:
Posts (Atom)