ülök az üres térben.a gyomromból feltör a keserűség, de kitisztulok, mert a nőt azért teremtette az isten.a kezembe harapok, nem bőgtem most sem.kapaszkodok az időhatározóba, mintha lenne már.egy bizonyos pillanattól erőssé válik a vágy.hogy bennem élj.ott ücsörögj, magzatpózba kuporodj. bennem, a paplan alatt.
addig hajnali meleg fűszálakról gyűjtögetem a nedveid.és mosolygok.
