a véges idő
végtelen szépségea véges tér
végtelensége
izzadó melleim
köztük fák
füvek és egek
egek -
már annyira fáj ahogy nem is lehet
két kezed -
már valahol csiklóm táján lehet
most spirálban
aztán körben
fekve sírok egy vödörben
nyomlak
tollak
méhölellek
csak hagyni kéne
önmagába visszafutni a pillanatot
ahogy már annyiszor
elképzeltem
evezz csak ki
életedbe - belőlem
testem viaszos és áttetsző lett
amíg benne nőttél
körülölelt a hús őszintesége
a veled összezárt lélek ereje
most testem kiárad érted
és körbecsorog
kiengedi apró tagjaid
ha jobban belegondolok
a lelked bennem csattogó kicsi hullámai -
ezek hiányoznak a legjobban
közel a holnap - kint bámuljuk tovább
a kék eget
0 szösszenet:
Post a Comment