álom.harmat.

tovatűnni mint álomharmat.cseppek a tereken, falakon és Budapest füvein.átsuhanni mint bölcs szél ezen a téli tájon.szívgyanta cseppjei csorognak a ráncos kéregre.

ködfal.itt és ott.

örök életet nem lelni sehol.itt és ott. ez a mély melankólia.a dolgokat és lényeket a keletkezésbe fonni.

soha soha szűnni nem akaró létezés.




én is tágulnék
te is tágulnál
holddal megjönnél
belém bámulnál

te havazol számból s
mert már megszültelek
és beléd is haltalak -

csak tartalak






belehülyül a felsőm
és kabátom alatt

melleim
belehülyül az öröklét
fröcskölő ereim

szemhéjaimat
és szivem
burkait is felnyithatod
belőled vagyok



dobol a húsnyarakból

legtágasabb terek nyílnak

és egyetlen száj leszek
mikor minden percünk
visszazokog belém
arcom mögé halok
s belémhal szagod is
kedvesem -



játsz még
szent ritmus a csípőd és a vállad
hallgatom ahogy
lassan csobognak sejtjeid
átjárlak és újra meg újra
belédszerelmedek


káoszfájva magzatvizesen kiabálok
aztán pitypangról fújok szanaszét
és nézem hova száll -

ölelés
kávéillatremegés
transz és csillog
nevetés
szorít-enged lüktetés


mikor testem
átfordul husomba
lassú lüktető rostok
lebegnek hasábok
fényekből





még emlékszem az éjszakára.az árnyékaink szétáradtak a falon.éjjelente arra ébredek, hogy a lepedőből kimarkolászom és magamra öntöm a husod.
beborít - belülről kifelé, kívülről egyre beljebb.
dobogó szivem vadul veri a sorsom.


az utolsó pillanatban szembemegyek veled.

nevetések táncok és minden dalok fakadnak át arcodból arcombaszeretem a husod.a lelke miatt.
azért, mert tetszik a belseje.
azt képzelem, hogy folyton engem néz.

mikor mellémfeküdtél, az óceánra gondoltam.
meg a téli napfényre.akkor a kávéházban már annyira kalapált a szivem,hogy kapkodnom kellett a levegőt is.

belémáradt a szembejövők sokasága.
az egész tökéletes.öblösödik bennem a fény.érzem, hogy eljutok valahogy a lényegig.

éjszaka van, forróság a paplan alatt,harminckilenc fokos láz.
égető érzés.
elvakarom, helye marad amíg élek.



izzadt nyarakon, amikor szerelmem magamba engedtem a tested, üvegvirágosan száll fel a félelem, a lassú harangok közötti nyárban kinyílik egy újabb virág, világossá válik számomra az üzenet mint a halak az áttetsző fényben, úgy vált át karikák, fények, hangok, üvegvirágok, mi ez, kérdezem, de nem tud válaszolni, bámul halkan, nagyon kecsesen csak téged kúrni, akkor is, amikor a csöpögő félelem bennem otthonra lel, több mint írni ez a szöveg is csak rólad szól. a falakon hajnalban üveges félelem a tested, átszóródtak rajta a nyomok, a tűk, meg minden, az árva vásznak, a távolságok, nyár, meg hajnal, az üvegvirágos reggel, félelem, döbbenet, és az ébredés