éjjel van, az egész lépcsőházban sötét.csak lent a lift előtt, ami az emeletek között ingázik, és mindig más embereket szállít, néha minket, szóval csak lent működik a mozgásérzékelő lámpa.egy ideig lent várlak, nélküled nem akarok beszállni.nem szeretem nélküled a liftet.majd lassan fellépcsőzök.csak most nagyon sötét van.még várok.hátha megérkezel, addig nem indulok el. addig nagyon erősen gondolok rád.arra hogy mért nem kell soha erősen rád gondolnom ahhoz, hogy rád gondoljak.még jó hogy a sötétben nem tudok elővenni egy papírcetlit, biztosan feljegyezném ezt a gondolatot, pedig annyira blőd.szóval arra gondolok, inkább, hogy nincs is nálam papír, meg toll sem, és most ezt erősen meg kell jegyeznem, hogy majd később felírhassam.ezért erősen rád gondolok, anélkül hogy rád gondolnék.mintha meghámoznék egy almát és folyamatosan enném, aztán már hámozás nélkül is.mostmár jöhetnél, mert igazán fáradt vagyok ehhez.most jössz, mintha megjelennél a sötétben. jön valaki, megijed kicsit, nem látja hogy ott állok.azt kérdezni, hogy jó e a lift.igen, persze, gondolom.nem érti, mért nem hívom, mért állok csak ott és várok.nyugodtan menjen, én még maradok.még rád gondolok.jobban szeretek utánad érkezni, olyankor nyomom a csengőt, egymás után többször is, vagy csak egyszer, de akkor hosszan.olyan soknak tűnik néha, amíg beleszólsz.máskor csak egy fél pillanat."jövök"..
most írtál, hogy már közel vagy.gyalog jössz, mert elment az utolsó metró.kimennék eléd, de nagyon hideg van, azt mondod.szeretem ilyenkor késő éjjel a hangod, olyan más.vigyázok a hangodra.örökkévalós.
míg nem jössz, a zsebemben kotorászok.találok egy haikut.úgy emlékszem ezt a nadrágot nemrég kimostam, a haiku mégis tiszta.néhaiku.
jössz, igen,mostmár biztosan te vagy.a bőröm már percek óta meztelen.husom börtöne lazul, érzed?még nincsen vége..
a lift nem indul.gyalog megyünk.látom a félhomályban, ahogy mosolyogsz.érzem azt a szagot, csak este ilyen az illatod, délben, vagy akár reggel, egészen más.ez az éjjeli tehetetlenebb és vadabb mindegyiknél.mint egy éjjeli állatkertben, ahol este érdemes megnézni a vadat.akkor aktívabb, akkor érzékenyebb.akkor közelebb tudsz jutni.hirtelen rámragyog a közelséged.a melegség elönti az arcom minden pórusát, kicsi sárga fénnyalábok furakodnak.ünnepség van a fényben, bent az arcomban, ott szól most a legszebb zene.kinyílok, így kihallatszik, és te is hallhatod.

az éjjelek örökkévalóságok.

álmos vagy, fáradt, marad az álom.gyűrött a takaró és a párna, kisímítom, megmosdatlak.odafurakodsz a hátaddal,álomba simogatlak.
vicces.boldog.

vagyok.




mélyrepülés volt megint.kicsivel több mint egy hétig nem láttalak, és a hiányod ilyenkor már alig elviselhető.ahogy beléptem a kapun megnyíltak a pórusaim, elevenek lettek a sejtek, érzékszerveim olyan élesek lettek, mintha kábítószer hatása alatt lennék.még el sem indultál lefelé, de már megéreztem a szagodat.a nyakadba, az inged feletti kis részen, oda szeretek leginkább beszagolni mikor magadhoz húzol.mikor érzem a szagod nem igyekszem sehová, akkor éppen ott vagyok ahol lennem kell, ahonnan valójában nincs miért visszajönni.mikor lezúdítod bennem a vihart, tisztán látszanak rajtam a harapásaid és az érintéseid.mindegyiknek külön szine van, mindegyik mint a fatörzs jelölve van, kénytelen vagyok megjelölni őket, hogy aztán visszataláljak az értelem világába.álmomban az óceán partján ültem, vártam hogy csituljon megint a vihar, de a nap teljes pompájában és egyre élesebben ragyogott, orkánszerű volt a szél, körülöttem az elárvult macskakölykök egyre vadabbul hajkurászták, harapdálták egymást.a szél idehozta a vacsora illatát és ízét, kondérokban hatalmas husángokkal kavarták a levest, közben verték a dobokat és sikoltozva énekeltek, valamit ünnepeltek, nem tudom, mert aztán egy hangjuk átvezetett a zebrán, már csak pár lépésre vagyok, mélyrepülés lesz megint, kinyílnak a pórusaim, elevenek a sejtjeim, az érzékszerveim olyan éberek mintha kábítószer hatása alatt lennék, még el sem indultál lefelé és már érzem a szagod, beleszagolok az inged és az állad közötti részbe, a nyakadon, nem akarok sehova visszatérni és sehonnan elindulni, csak mélyen beleszakadni a parttalan időbe