a nedveim belül.vérem, és zugaim folyadékai.a szabadba vágynak.szaladnak.illatként, hangként és anyagként akarnak kívülre jutni.kifelé, ki a vágy hasadékaiból, az artikulálatlan anyagból, ki a szemekből, punciból és a méhből, ki a száj zegzugaiból, az erek szorításából.a megtisztulás vágya.ürülés.
örülés.
élet és halál találkozása.a vajúdóval szembeni szülőszobából hangok hallatszanak.én még előtte vagyok, de bizonyosan a kitolás eksztatikus, egyszerre üvöltő és sikoltó hangjait hallom.teljesen átjár az ismeretlen nő hangja.egetrengető orgazmusokhoz tudnám hasonlítani.kár, hogy nem látom az arcát.én még csak üvöltgetek - kiabálgatok.hosszú még az út.megpróbálok enni pár falatot, de ahogy a kisasztalhoz lépek, tengerek nyílnak, és elúszom lassan az árral.
egy öbölbe érek.körülöttem apróbb tavak.egy sárga, egy vérvörös és egy fehér.
felém hajol.körnek látom, nem szülésznőnek.körnek, akit 'használhatok'.akiben evezhetek.csak a víz hiányzik.iszonyatosan.minden porcikámat fröcsköljétek, fejemtől a lábujjaimig.a víz segíti az elengedést.így szárazon sokkal nehezebb.mintha a karomtól, vagy valamely szorosan belémnőtt, hozzámtartozó szervemtől kellene búcsút vennem.
mintha egy színpadon állnék, vagy magában az univerzumban.mert még állnom kellene, nem szállt le eléggé a kis szaros.még sosem szültem korábban, mégis úgy érzem, mintha a testem valami elviselhetőbb fájdalomra emlékezett volna.mindenesetre átértékelődtek bennem a fájdalomküszöbömmel kapcsolatos korábbi elképzeléseim.
a méh az időtlen szépség.
boldog vagyok.
csak ezt akkor, abban a pillanatban még sajnos nem tudom.
a lábaim között kicsöppen három csepp magzatvíz.hajnali háromkor, amikor szokásomhoz híven kinyitottam a szemem, pontosan tudtam, hogy most valami más.ez olyan zsigeri dolog.most már az autó hátsó ülésén ülök.ülök? ez enyhe túlzás.mindenesetre háromperces fájásaim vannak, és lábaim között folyamatosan csepereg a nedű.
boldog vagyok.
azokban a hárompercekben elkezdett leperegni előttem az univerzum.nem gondolkodom, csak érzek.a testem nyílni kezd.szeretem az érzést,átjár.érzem ahogy átnyílok.átnyílok azokba akiket szerettem, akiket szeretek, átnyílok még az anyámba is - ami normális esetben szinte lehetetlen - átnyílok a piros lámpánál a szomszédos autó utasaiba, a lépcsőkbe amik a kórházban felfelé vezetnek, a szavakba amik olyan kedvesek nekem, átnyílok magamba magamból, kihajolok a szám sarkából és lefelé tekintek, a nagy kerek hasamra és gyermekemre aki ott nyílik.fent a szülészeten a szülésznő hátát látom meg először.aztán mikor átöltözve kijön, köszönünk, kezet fogunk és rámnéz. érzem, hogy közel van.
most zöld a lámpa.átgurulok a tejcsatornáimon, megkóstolom a tömény és kevés, de igen tápláló előtejem, lefelé csorgok.belülről látom örömöm szerveit, az életvirágokat és a gyümölccsé érett magot.átjár a meleg, a fájdalom egybeönti a máskülönben külön csordogáló nedveket.nyelem ezt a koktélt.nem is nyelem.csak szakadatlanul folyik át a testem pontjain, megpihenve a hajlatokban, aztán tovább evezve átcsorog az arcomon, tisztára mossa izzadtságtól nedves nyakamat, átcsorog a mellkasomon, a köldököm felé ér, mikor eléri a kicsi medret, elidőzik ott, aztán csorog tovább, végig a lábamon.a gyökereimig.
mikor meglátom a vajúdó szobát, szinte gyökeret eresztek.itt töltöm az egész napot majd, nyiladozva, mint egy érett virág vagy gyümölcs, ami kiszakadni kíván az ágak szorításából, de azok még nem engedik.
Subscribe to:
Posts (Atom)